Szakítás után is önmagunk maradunk? – Egy magyar animáció meghódította Berlint
Mi történik, amikor egy kapcsolat véget ér, és úgy érezzük, elvesztettünk egy darabot önmagunkból? Balogh Mirjána animációs rövidfilmje, a Wish You Were Ear ezt az érzést ragadja meg érzékenyen és kreatívan. A mozgókép egy fájdalmas szakítás nyomán indít érzelmi utazásra, miközben vizuálisan is elvarázsol.
Ezeket láttad már?
A Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció mesterképzésének diplomamunkájaként született film nemcsak a közönség szívét nyerte el, hanem a Berlini Filmfesztivál zsűrijét is, akik Kristály Medve-díjjal jutalmazták. A színes, álomszerű, mégis szomorkás világban játszódó történet, a Wish You Were Ear arra keresi a választ, hogyan tudjuk újraépíteni önmagunkat, amikor már nem vagyunk ugyanazok, mint egykor. Balogh Mirjána, a film rendezője válaszolt a kérdéseinkre.
Egy szakítás belülről – így született meg a Wish You Were Ear
Miért pont a szakítások által okozott karakterformálás témáját választottad diplomatémádnak? Volt olyan alkotás, ami inspirált benne?
Ez a film a diplomafilmem volt, és magát a projektet még egy kreatív írás órán kezdtem. Minden órán volt valami feladat, és az egyik ilyen eredményeképp kezdtem el ezt a sztorit, ahol embereknek el kell cserélni egy testrészt minden kapcsolat végezetével. A legelső gondolatom az volt, hogy minden kapcsolatot megelevenítek, azaz barátit, családit, mindent – nem csak szerelmit –, de mivel ez mégiscsak egy rövidfilm, és valahogy ez is érdekelt akkor a legjobban, végül a szerelmi kapcsolatokra és azok végére fókuszáltam.
Egy konkrét alkotást nem tudnék kiemelni, de megnéztem több filmet is, ami akár kicsit is hasonló témájú, például a Broken Flowers Jim Jarmuschtól vagy Yorgos Lanthimos Homár című filmje. De alapvetően inkább a sok-sok konzultáció és személyes élmények, gondolatok vittek előre az írásban.
Mit gondolsz, hogyan biztosít teret a rövidfilm zsánere a történetmeséléshez? Nem élted meg limitálónak, hogy nem teljesedhetsz ki úgy, mint egy másfél órás nagyjátékfilmben?
Nagyon szeretem a rövidfilmeket és a rövidfilmes vetítéseket is. Mármint a nagyjátékfilmeket is, de van valami izgalmas abban, hogy egy nagyjátékfilm ideje alatt megnézek öt különböző filmet, és mindegyik teljesen megáll a maga lábán, képes elmesélni a saját történetét. Sokszor még nagyon egyedi is tud lenni – szerintem ez a formátum inkább ad lehetőséget mindenféle kísérletezésre, minthogy limitáló lenne, inkább üdítően hat a maga rövidségével.
Illetve sosem rendeztem még filmet, szóval egy nagyjátékfilm egyértelműen túl nagy falat lett volna. Én úgy érzem, hogy sikerült mindent elmondanom és megmutatnom ezzel a filmmel, amit most éppen akartam, és egyáltalán nem bánom, hogy egy rövidfilm lett a vége.
Törőcsik Franciska: „Szép dolog díjat kapni, de nem akarok mindenáron győzni”
Mikor kezdett el érdekelni az animáció világa? Van olyan hazai alkotó, akinek követed a munkásságát, vagy inkább külföldről szerzel inspirációt?
Nehéz megmondani, azt hiszem, mindig is. Alapképzésen még tervezőgrafikát tanultam, és azóta is dolgozom grafikusként is, de mesterképzésen már inkább az animációt választottam, és azóta lett ennyire meghatározó része az életemnek. Nagyon szeretem a magyar animációt – szerintem régen és most is csodálatos filmek születtek és születnek.
Az egyik legszebb része ennek a filmnek számomra az volt, hogy több olyan hazai alkotóval is tudtam együtt dolgozni, akiknek mindig is imádtam a munkáját, mint például Andrasev Nadja, Farkas Juli, Kreif Zsuzsi vagy Tóth Luca.
A Wish You Were Ear-ben a főhős nehezen bírkózik meg a szakítások okozta változásokkal az életében (és saját magán), a világában minden az összetört szívekről szól. Valóban mindig ilyen negatív, amikor vége egy kapcsolatnak?
Nem. De a film az ő érzéseiről és az ő belső világáról szól, és ő a film elején ennyire borzasztónak látja a helyzetet, így éli meg a világot. A film végére viszont – ahogy fokozatosan rájön, hogy ez nem így van és sikerül elfogadnia a változásokat – a törött szívek, a sötét színek és a nyomasztó helyek mind eltűnnek.
A Kristály Medve a Berlini Filmfesztivál egyik legfontosabb elismerése, a legjobb rövidfilmet díjazzák vele. Számítottál ekkora sikerre? És mit várhatunk tőled legközelebb?
Őszintén, nekem már az is hihetetlen volt, hogy bekerültem, és miközben ott voltam, is teljesen megfeledkeztem arról, hogy ez amúgy egy verseny – csak örültem, hogy ott vagyok, vetítik a filmem, és ennyi ember megnézi.
Nagyon-nagyon friss még nekem ez a film – mikor neveztük, de még mikor megkaptuk a hírt, hogy bejutott, sem volt kész, szóval tényleg a leadás utolsó napjáig – szerintem nagyjából egy hónappal ezelőttig – dolgoztam ezen. Egyelőre nagyon furcsa érzés, hogy ennek most vége, nincs több jelenet, nem kell több háttér, nem dolgozom ezen többé.
Szóval azt hiszem, először pihenek egy nagyot, szeretnék több alkalmazott munkát is vállalni, mert az elmúlt egy-másfél évben a film miatt nem nagyon tudtam, és aztán remélem, inkább hamarabb, mint később, de mindenképp szeretnék még filmet rendezni.
„A transzgenerációs minták felkutatása egy olyan út, ami nem kifelé mutat, hanem inkább befelé vezet”