előfizetésem
Hírlevél
Arról írja a diplomamunkáját, hogy egy év alatt szeretné megtalálni a férjét
Egyedülálló kísérletre szánta el magát diplomamunkájában Richolm Orsolya: egy év alatt szeretné megtalálni a férjét, próbálkozásait pedig a kétezres évek elején divatos blogbejegyzésekben rögzíti. Projektje azonban jóval több, mint szimpla párkeresés. Orsi arra is keresi a választ, hogyan alakították eddigi kapcsolatai és családi mintái az értékrendjét és a férfiakhoz fűződő kapcsolatát.
„Amellett, hogy szeretném rendbe rakni a férfiakhoz fűződő kapcsolatom, olyan ez a blog, mintha egy végső kicsatornázása lenne annak a sok, felgyülemlő érzésnek, amit az a családi rendszer adott nekem, amelyben felnőttem” – kezdi Richolm Orsolya a válaszadást arra a kérdésre, hogy jutott eszébe, hogy a MOME animációs mesterképzésén arról írja a diplomamunkáját, hogy egy év alatt szeretné megtalálni a férjét. A projekt elindulása óta eltelt, több mint fél év alatt Orsi nemcsak randizási tapasztalatokkal lett gazdagabb: egy szeretői viszonyból kilépve elkezdte átértékelni saját értékeit és azokat az öröklött viselkedésmintáit, amelyek eddig meggátolták a kiteljesedésben.
A boomer harmincas
„Boomer vagyok, már ami a modern technológiához való hozzáállásomat illeti” – magyarázza nevetve, amikor arról kérdezem, miért épp a kétezres évek elején bejáratott blogformátumhoz nyúlt, hogy ezen keresztül ossza meg „szösszenetnyi” blogbejegyzéseit a nagyérdeművel. „Mindig is ijesztő volt számomra a közösségi média: diszkomfortosnak éreztem volna, ha beleengedem ebbe az őrült hírfolyamba – mint amit például az Instagram képvisel – a párkeresési törekvéseimet. Azt éreztem, hogy a lelkem olyan érzékeny oldalát mutatom meg, hogy szükségem van arra az érzésre, hogy kontroll alatt tartom az egészet,” – magyarázza.
Ami az ötletet illeti, Orsi sokáig tétovázott, mi legyen a mesterdiplomája témája. Bár eleinte mindenféleképp egy kisfilmet szeretett volna létrehozni, egy idő után rájött: hiába erőlteti ezt a formátumot, ha nem érkezik meg hozzá az isteni szikra. Egy alkalommal, amikor a MOM Sportuszoda infrakabinjában próbált szó szerint „kiizzadni magából” egy ötletet, meglátott egy szerelmespárt, akik vadul csókolóztak. „Ott történt meg bennem egy átkattanás: elengedett a szívem egy vágyat, hogy beengedjen egy másikat. Azonnal megértettem: jól esne, ha visszaindulnék ahhoz a belső maghoz, ami mindig is jellemzett, ami által képes vagyok kifejezni a gondolataimat, érzéseimet, történeteimet. A szerelmesek által rájöttem: mi lehetne egyértelműbb és természetesebb téma, mint a párválasztás, maga? Hiszen harmincon túl még nem dicsekedhetek egyetlen, hosszú távú párkapcsolattal sem, csak próbálkozásaim voltak idáig!” – meséli a nehezen megérkező isteni szikráról Orsi.
Önmagunkkal vívott csaták
- „Vibe-oltam egy ikerpár tagjával, majd sikerült a rossz ikernek írnom másnap”
- „A buszon ma rám mosolygott egy srác, de nem éreztem magam elég szépnek ahhoz, hogy visszamosolyogjak”
- „A Mitico bárban majdnem a közelébe kerültem egy előremutató flörtölésnek (egy ún. influenszerrel) (azóta sem válaszolt az IG-üzeneteimre)”
Ami a korábbi párkapcsolatokat, próbálkozásokat illeti, Orsi húsbamarkoló őszinteséggel mesél eddigi élményeiről blogján, a leszűrt tanulságok azonban jócskán túlmutatnak a 0419-love-oldalon. Elmondása szerint fel kellett ismernie, hogy a legtöbb (félresikerült) választása az apjával kapcsolatos, megoldatlan ügyeire vezethető vissza.
Dr. Bánki György: Valójában túlságosan félünk attól, hogy közel kerüljünk más emberekhez
„Rá kellett jönnöm, hogy az eddigi kapcsolódásaim nem igazi, őszinte szerelmek, hiszen nagyon sokszor csak kivetítettem a másikra
azt, amit benne látni szerettem volna. Ez – szinte minden esetben – az apámmal vívott láthatatlan küzdelmemről szólt, semmint arról, hogy őszintén elfogadjam a másikat olyannak, amilyen.” Meséli, egyúttal hozzáteszi: hosszú ideig benne ragadt például egy szeretői viszonyban és bár már régen szakítottak, a mai napig a lelkén viseli az egyenlőtlen kapcsolódás, a patikamérlegen kimért és szakaszosan adagolt szerelem sérelmeit.
Orsi szerint ma már reálisan látja, mi vezetett idáig: anélkül mesél meghatározó családi mintáiról, hogy minősíteni akarná a szüleit, „Édesapám nagyhangú, mondhatni nárcisztikus ember volt, aki imádott a társaság, a család középpontjában lenni. Édesanyám (aki érzelmileg elérhetetlen volt), én és a testvérem pedig kiszolgálói voltunk ennek a rendszernek. Édesapámnak az volt az alapfeltevése, hogy kétféle ember létezik: a lúzer és az érdekes. Bár a legtöbb családra az a jellemző, hogy elnyomják, ha a gyerekeik valamilyen módon önkifejezésre szeretnék juttatni mindazt, ami bennük van, nálunk pont fordítva történt. Ha nem »produkáltam« érdekeset, apám azonnal lúzernek könyvelt el,” – meséli a gyermekkoráról.
Nem csoda, hogy Orsi eddigi párkereséseit az „elég érdekes-e a másik?” kérdés határozta meg leginkább: elmondása szerint az önismereti útja kezdetén (nyolc éve jár terápiára) fájdalmas volt szembesülni azzal, hogy az apja „mércéje” alapján válogatott a fiúk között.
„A húszas éveim elején én is produkáltam a nárcizmus jeleit. Sokszor megaláztam a fiúkat, játszottam velük, és ha úgy érzékeltem, valaki nem elég érdekes, akkor elidegenítettem magamtól, megcsaltam vagy elhagytam az illetőt. Iszonyúan nehéz volt bevallani magamnak, hogy ennyire nem érdekelnek a másik érzései. Aztán jött a következő pofon: most akkor mit csináljak? Mégis, hogy kellene ismerkednem, ha csak ezt a »módszert« ismerem? Közben persze megszólalt bennem apám hangja: ha ez a fiú nem érdekes, én meg ennek ellenére vele vagyok, akkor én is lúzer vagyok? Baromi nehéz volt úgy empatikus emberré válni, hogy közben ne tegyem magam tönkre!” – magyarázza Orsi.
A gyógyult nárcisztikus
Orsi ma már gyógyult nárcisztikusként fémjelzi magát. Míg nyolc évvel ezelőtt az volt számára a legfontosabb egy férfiban, hogy az mennyire sikeres a külvilág szemében (remélve, hogy ezáltal őt is "fel fogják minősíteni"), addig ma már az őszinte, mély kapcsolódást keresi.
„Mivel nem azzal a felkiáltással álltam neki a párkeresésnek, hogy szeretem és elfogadom a választottam úgy, ahogy van, (rá voltam kattanva arra, hogy én is és ő is érdekes és menő legyen) nem voltam képes az őszinte kapcsolódásra. Nem állítom, hogy nem szerettem az eddigi életemben felbukkanó férfiakat, inkább azt mondanám, hogy az nem egy egészséges párkapcsolatot fémjelző szeretet volt. Most, 31 évesen még mindig érzem magamon nyomait ennek a hozzáállásnak, de úgy gondolom, a terápia segítségével végre le tudtam csupaszítani az érzéseimet és vágyaimat egy egészséges kapcsolódáshoz,” – hasonlítja össze a húszas éveit a harmincassal Orsi.
Amikor arról kérdezem, mennyire van benne a „kor-para” akár a házasságot, akár a családalapítást illetően, elgondolkodva válaszol. „Furcsa, de gyerekkoromban szentül meg voltam győződve arról, hogy huszonéves korom végén meg fogok halni. Annyira erősen jelen volt bennem ez a meggyőződés, hogy amikor átléptem a 25-öt, sokkot kaptam, mert realizáltam: nem készültem fel arra, hogyan tovább! Ennek »köszönhetően« lázálomszerűen telt az elmúlt, pár évem!” – magyarázza a korral kapcsolatban.
Ami a házasság és családalapítás-faktort illeti, elmondása szerint soha nem volt az a fajta ember, aki azt érzi, hogy a gyermekvállalásban tudja magát leginkább kiélni, és erre van szüksége ahhoz, hogy kifejezze önmagát. „Hosszú ideig egyszerűen undorodtam a családtól, mint intézménytől, pont amiatt, mert rossz tapasztalataim voltak... Nem hittem el, hogy normális, egészséges családban is lehet élni és felnőni,” – magyarázza.
Miért olyan nehéz a randizás 2024-ben?
A család intézményével kapcsolatban ugyanakkor megjegyzi: korosztályát tekintve ma már abszolút bizakodó ezügyben, mivel az a tapasztalata, hogy a harmincasok sok munkát tesznek az önismeretbe és arra fókuszálnak, hogy másképp neveljék a gyerekeiket, mint ahogy az ő szüleik tették. (Ellentétben az ötvenes-hatvanas korosztállyal, akikkel kapcsolatban gyakran azt érzi, „mintha rettegnének attól, hogy sebezhetők lesznek azáltal, ha megmutatják a »gyenge« oldalukat.”)
És ha nem sikerül?
Orsi akkor sem tervez kardjába dőlni, ha nem sikerül egy év alatt férjet találnia. „2025 nyarán egyrészt megint rá fogok csodálkozni arra, hogy megértem a 32. életévemet, másrészt úgy gondolom, nincs olyan, hogy valami felesleges lenne! Minden olyan dolog, amely egy kicsit is hozzátesz ahhoz, hogy az ember jobban magára találjon és épüljön belőle, az sosem lehet rossz! A másik jó oldala, hogy addigra – remélem –, az önismeret útjának következő lépcsőfókán leszek, ami azt jelenti, ha addigra találkozom majd egy fiúval, jobban meg tudom már élni az érzelmi biztonságot és szeretetet.”
Orsi azt sem tartja ördögtől valónak, hogy a diplomázást követően is folytatja majd blog formátumban a történetszövést, de aláhúzza: ezügyben – ahogy mindig, úgy most is – igyekszik inkább a szíve után menni és a megérzéseire hallgatni. „Ha 2025 júliusában úgy érzem majd, hogy soha többet nem akarok a blog környékére menni, akkor más utat választok az önkifejezésre. Ha viszont a zsigereim megint elkezdenek belülről piszkálni, hogy »ugyan már, Orsi rohadtul meg kellene rajzolni ezt a helyzetet«, akkor biztos vagyok benne, hogy nem fogok gátat szabni a vágyaimnak!”
A Hogyan találtam meg... projekt Facebook és Instagram oldalakon is nyomon követhető!