előfizetésem
Hírlevél
A mindennapos mozgás szerepe a nők életében Bridget Jones-tól a fitnesz-influenszereken át az élsportolókig
Úgy kerültem először edzőterembe, hogy pár évvel ezelőtt megértettem, hogy puhány bölcsész attitűdöm felett szép lassan eljárt az idő. Oké, nem lettem Rubint Réka, de rájöttem pár dologra, mióta két éve rendszeresen lejárok a kondiba.
Az megvan, amikor kiköpöd a tüdődet a futópadon? Amikor megsüketülsz az aerobikedző visításától, miközben „tuctuc” jellegű zenére az ötvenedik guggolásodat csinálod remegő combokkal? Aztán rágós fehérjeszeletet eszegetve bekapcsolod a tévét, ahol méretes vádlival rendelkező férfiak egy laszti után rohangálnak a gyepen? A képernyőn át is simán lehet érezni a tesztoszteronszagot!
A korszellem sorozatnézés közben tört rám, amikor tompa nyomást kezdtem érezni a gyomromban az elfogyasztott két szelet pizza és egy tábla csokoládé után. Azóta életem része a sport, és sokat tanultam belőle. Egyrészt azt értettem meg, hogy ez már tényleg tök alap, és hogy a nálam eggyel fiatalabb korosztály tagjai - nyilván a középosztálybeliekről beszélek-, tehát a huszonévesek, már szinte mind sportolnak valamit.
A testalkatelemzés lenne a fenntarthatóság kulcsa?
A másik, ami fontos lökést adott fitnesztermes kínlódásaimnak, hogy rájöttem, nem kell szégyenkeznem a testem miatt. Volt egy fura tévképzetem arról, mi történik egy kondiban: azt hittem, tökéletes testű emberek gyúrják ott még tökéletesebbre magukat, és megbámulják a puhány, könyvtáron és szénhidráton edzett – hogy Bridget Jonest idézzem – kis, röcögős hájaimat. De nem így történt!
Egy fitneszteremben ugyanis üdítően sokféle ember fordul meg, és senkit nem érdekel, hogy nézel ki, hány kilométer per órával futsz, és hány kilót emelsz. Az egyik teremben például lett egy bölcsész haverom is, akivel gyors-gyaloglás közben remekül megtárgyalhattuk testünkkel kapcsolatos közös neurózisainkat. Azt is megértettem, hogy a kondi lehet szociális tér is, ha akarom, de nagyon szimpatikus vonása közben, hogy nem muszáj annak lennie.
Van, hogy az ember csak egyszerűen meg akar szabadulni a külvilág zajától meg a stressztől. Olyankor fülhallgató be, Sia új száma maximum hangerőre tekerve, agy kikapcsol, fél óra kardió.
Feminista fitnesz
Békés Dóra korábban feminista fitneszvideókat készített. Hogy mi szükség van feminista fitneszre, első körben talán nem teljesen egyértelmű, de Dóra – aki hobbiból, de azért elég keményen edz – egyértelműen megválaszolja az ezzel kapcsolatos kérdéseinket. „A sportot mint terméket úgy adják el a nőknek, hogy általa még kívánatosabbak lehetnek a férfiak számára. Nagyon kevés az arról szóló üzenet, hogy a mozgás nekünk, magunknak is öröm. Pedig ha egyszer megtapasztaljuk, hogy mire képes a testünk,
ha átlépjük a saját határainkat, az nagyon megerősít és felszabadít minket.
Dóránál úgy kezdődött az egész, hogy nyolc év mozgásszegény életmód után épp egy borús hangulatú időszakát élte. „Akkoriban mindig úgy teltek a napjaim, hogy tespedtem az ágyban, délután elmentem dolgozni, este tízkor végeztem, utána gyorskaját ettem, aztán hazamentem aludni. Egy nap elegem lett ebből az egészből, és kitaláltam, hogy elmegyek bokszolni. Nulla edzés után nagyon kemény mozgás a boksz, és nem is feltétlenül azért, mert megütnek, hanem iszonyú nehéz fizikai munka.
Valamiért ott ragadtam, hetente kétszer jártam edzésre, és mindig jobb kedvűen mentem haza utána, ez rántotta össze az életemet.” Ezután sok más mozgásformát is kipróbált, járt Pilatesre, jógára, de ami végül a leginkább bejött neki, az a súlyzós edzés volt. Véleménye szerint a nők komoly kettős elvárással néznek szembe, amikor sportról van szó. Egyrészt határozott követelmény, hogy ne legyenek lusták és nézzenek ki jól, másrészt ne vegyen el mindez túl sok időt a hagyományos női szerepekhez fűződő feladataik elvégzésétől.
A slow living üzenete: egészség és nyugalom a mindennapokban
Tehát főzzenek és neveljenek gyereket is, és lehetőleg azért ne legyenek túl izmosak. „A nőkkel szemben elvárás, hogy legyenek törékenyek, olyan kis nőiesek. Elég nagy baj, ha izmos a hátad, és akkor máris kiestél ebből a kategóriából. Van ebben valamiféle határátlépés is: amikor fizikailag erősek vagyunk, akkor betörünk a férfiak által uralt terekbe, és a társadalom ezt nem nézi túl jó szemmel. Emiatt szoktak elrettentő példaként bulvároldalak extrém testépítőnőkről készült fotókat mutogatni.
A képek alatt többnyire megjelennek a kommentelők is, akik olyanokat írnak, hogy »hát ez már nem nőies«, »nem feküdnék le vele«. Mintha egy eredményes testépítő azért dolgozna, hogy az összes kommentelő le akarjon vele feküdni. A konditermi edzéssel kapcsolatos egyik legelterjedtebb tévhit, hogy a nőknek nem szabad sok súlyt emelniük, mert akkor úgy fognak kinézni, mint a testépítők.
Az igazság ezzel szemben az, hogy iszonyú munka úgy kinézni, ráadásul komolyan tervezett étrend is kell hozzá, az embernek nem nő véletlenül akkora bicepsze, hogy kiszakítja a pulóverét. Én nagyon régóta dolgozom ezen, és még mindig nem szakította ki” – tisztázza Dóra az erőedzésekkel kapcsolatos egyik leggyakoribb tévhitet.
Karcsúságunk története: a fűzőt kidobhattuk, de azonnal felvehettük helyette a „tornatrikót”
Nők az élsportban
Dr. Gál Andrea, a Testnevelési Egyetem Társadalomtudományi Tanszékének vezetője arról számolt be, hogy a nők először a második újkori olimpián versenyezhettek a XX. század elején, a női sport széles körű elterjedése pedig nagyjából a múlt század közepére tehető.
„A sportot korábban túl megerőltetőnek tartották a női fizikum számára, azt is gondolták, hogy a sportolástól túl izmos lesz egy nő, és ez nem esztétikus, hogy veszélyezteti a teherbe esést és a szülést, valamint elvonja a figyelmet olyan hagyományos női feladatoktól, mint a családgondozás vagy a gyermeknevelés. A ruházat is komoly akadály volt: ha valaki fűzőben és bokáig érő szoknyában tud sportolni, azt ma is megtapsoljuk. A női sport kialakulásához a ruházatnak és az ezzel kapcsolatos társadalmi normáknak is változni kellett.”
Gál Andrea arról is beszélt, hogy a női sport mind a mai napig nem egyenlő a férfisporttal. „Ha az olimpiákat tekintjük, azt látjuk, hogy a női sportolók aránya kezdi utolérni a férfiakét, és nagyon komoly törekvése a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, hogy egyenlőséget teremtsen. A Magyar Olimpiai Bizottságban és a női sportvezetők között, mondjuk, ha csak a szövetségek elnökeit nézzük, akkor ez az arány 90-10%-os a férfiak javára.
Az üvegplafon tehát a sportvezetésben is nagyon komolyan jelen van.
A női sportolók médiában való megjelenési aránya viszont univerzális jelenség Gál Andrea szerint. Ráadásul az is eltérő, hogy egy cikkben milyen jelzőket használnak női és férfi sportolókra, és hogy milyen fotókkal illusztrálják a megjelenő szövegeket. „A sportkommentátorok például a nőknél gyakran sztereotipikusan nőkhöz köthető tulajdonságokra fogják a vereséget: nem bírta pszichésen, nem bírta energiával. A férfiaknál inkább külső körülményekre hivatkoznak: rossz volt a bíró, erős volt az ellenfél.”
Mészáros Blanka: „A Katona maga a Real Madrid”
Gál Andrea arról is beszélt, hogy a sportolónőket a médiában sok szexista megjegyzés éri. „Bár szerencsére erre már egyre érzékenyebb a világ, de sokszor előfordul még mindig, hogy azért marginalizálódnak a női sportolók, mert a sportteljesítményük helyett a kinézetük kerül a fókuszba. A sportszociológia Kurnyikova-szindróma néven emlegeti ezt a jelenséget.
Anna Kurnyikova volt ugyanis az a teniszjátékos, aki sosem nyert a négy Grand Slam-verseny egyikén sem, mégis vele foglalkoztak legtöbbet a különböző médiumok, köszönhetően rendkívül attraktív külsejének. A média a feminitás hagyományos normáit és értékeit védi, így például azokról a sportolónőkről, akik felvállalják leszbikusságukat – mint annak idején a teniszező Martina Navratilova – kevesebbet tudósít, vagy inkább szenzációként számol be.”