előfizetésem
Hírlevél
Peter Lindbergh kamerája előtt úgy szabadultak fel a modellek, ahogy máshol nem
A Budapest Fotófesztivál elhozta nekünk a Műcsarnokba a divatipar legnagyobb legendájának kiállítását, Peter Lindbergh fotográfus fekete-fehér képei először szerepelnek Magyarországon. A június végéig tartó kiállítás több mint ötven fotográfiája között számos híres felvétel kapott helyet, köztük Lindbergh személyes kedvence az Angel Story, amelyet Wim Wenders Berlin felett az ég című filmje ihletett, vagy Kate Moss 1994-es portréja az A Star is Born sorozatból. A 90-es évek manöken ikonjai mellett különleges színészportrék is láthatók, többek között Monica Bellucciról, Nicole Kidmanről, vagy Adrien Brody-ról.
1990-ben – alig pár hónapja, hogy leomlott a berlini fal – a szabadságot ízlelgetve óriási dolog volt, hogy a Music Television elindult, és a kábelszolgáltatóknak hála a hazai ifjúságot le sem lehetett robbantani róla. Így lett egy generáció közös emléke George Michael Freedom!’90 című dala is. A videóklip - amelyben öt szupermodell tátogta el az énekes szövegét - rendezője az a David Fincher volt, aki később a Hetedik, a Harcosok klubja és a Social Network rendezőjeként vált híressé.
Vizuális világában pedig nem nehéz felismerni Peter Lindbergh fotográfus látásmódját, és nem véletlenül. 1989-ben New York Meatpacking negyedében Lindbergh készített egy csoportképet öt modellről, ekkor még nem tudta, hogy ezzel koronázza meg őket az évtized meghatározó szépségeivé. A nők Naomi Campbell, Linda Evangelista, Tatjana Patitz, Christy Turlington és Cindy Crawford voltak. Bár a modellek már ismertek voltak a divatvilágban, popkulturális sztárságuk Lindbergh lencséje előtt kezdődött.
A fotó a brit Vogue 1990. januári címlapján jelent meg, 2016-ban Lindbergh a The Guardiannek nyilatkozott arról az alkotásról, ami meghatározta az egész évtized hangulatát: „Soha nem gondoltam, hogy ez történelmi pillanat lenne” – mondta. „Minden olyan természetesen jött, erőlködés nélkül; sosem éreztük, hogy éppen megváltoztatjuk a világot. Minden intuíció volt.” És pontosan ezután a címlap után nem sokkal George Michael felkérte a szupermodelleket, hogy szerepeljenek a Freedom! című dalának videoklipjében.
Meghatározta a divatfotózást
„Én nem retusálok semmit, hiába mondják - de hát fáradtnak tűnik – na és mi van, ha fáradtnak tűnik? Fáradt és gyönyörű.”
Peter Lindbergh a második világháború vége felé a a mai Lengyelország területén lévő Warthelandban született és a Ruhr-vidéken nőtt fel Peter Brodbeck néven, csak később vette fel a Lindbergh nevet. A Párizsban élő fotográfus a Vogue-nak és a Harper’s Bazaarnak dolgozott, valamint olyan ’90-es évekbeli luxusmárkáknak, mint a Donna Karan, Calvin Klein, Dior és Lancôme.
Munkái világszerte szerepeltek kiállításokon, többek között a londoni Victoria & Albert Múzeumban, a párizsi Centre Pompidou-ban, a londoni, athéni és párizsi Gagosian Galériában, valamint a New York-i Metropolitan Művészeti Múzeumban. Nem a szupermodelleket fotózta, hanem a fotói indították el a modellek filmcsillagokhoz hasonló sztárkultuszát a 90-es évek elején. Fotográfiáival megváltoztatta a teljes divatipart, modelljei filmfőszereplők a képeken, nem csak a ruhákat bemutató manökenek. Az amerikai, a párizsi, londoni, olasz Vogue is az ő fotóival volt tele.
Ő javasolta Linda Evangelistának, hogy vágassa a haját rövidre, ő hozta ki Naomi Campbellből a táncosnőt, amivé valaha szeretett volna válni. Hollywood hírességeiről kattintott portréi bensőségesek.
„Ha egyszer elkezded gyűjteni, utána már nincs megállás” – a divatkönyvek nyomában, amik könnyen függővé teszik a rajongókat
Peter Lindbergh maga is híres volt, nemcsak modelljei
A Műcsarnok kiállításán egy nagyméretűre nagyított Adrien Brody kép néz mélyen a szemünkbe. A Budapest Fotófesztivált megnyitó eseményére Peter Lindbergh egyik fia, Simon Brodbeck is ideutazott. Simon édesapjával leginkább a fotós szettben tudott beszélgetni. gyakran kísérte el utazásai során is. Igy már nem is csodálkozunk annyira, hogy ő is fotóművész. 20 éve feleségével, Lucie de Barbuat-val együtt vesz részt különböző projektekben, kiállításokon, de mindezeken túl a 2019-ben elhunyt apja örökségét is gondozza a Peter Lindbergh Alapítvány igazgatójaként.
„A nyolcvanas évek végén apám már sokat dolgozott, de nem az amerikai Vogue-nak, ami egy divatfotós számára olyan, mint a Biblia. Amikor végül a magazin szerkesztősége megkereste, Lindbergh leült a főszerkesztővel és a kreatív igazgatóval beszélgetni – ugyanis nem érezte magáénak azt a nőképet, amit a magazin képviselt. Merevnek, távolságtartónak találta – szabad kezet kapott, hogy készítsen egy fotósorozatot, és mutassa meg milyen lenne a víziója.
Lindbergh ezután Santa Monica tengerpartjára utazott, Turlingtont, Evangelistát és Patitzot sorakoztatta fel Estelle Lefébure-rel, Karen Alexanderrel és Rachel Williamsszel együtt, lazán begombolt fehér ingekben a tengerparton. Ez mára már ikonikusság vált képsorozat. Mozgásban vannak, spontánok, messze állnak a korra jellemző, mesterkélt, stúdióvilágítással készült, szigorúan beállított kompozícióktól. A nők itt nem a ruhák kiegészítőiként jelennek meg, nem másodlagos szerepet kapnak, hanem önálló, erős személyiségek – az arcok, a testek, a karakterek dominálnak.
Lindbergh elégedetten tért vissza a magazinhoz, és bemutatta a sorozatot. A válasz azonban lesújtó volt. Az akkori főszerkesztő, Grace Mirabella, közölte, hogy nem jelenteti meg őket, mert nem illenek a magazin arculatába. Ez azonban csak az első fejezet volt ebben a történetben. Nemsokára ugyanis Anna Wintour vette át a helyét az amerikai Vogue élén, és amikor rábukkant ezekre a fotográfiákra, felismerte, hogy ez az újfajta nőábrázolás – természetes, erőteljes, önazonos – pontosan azt képviselte, amit a magazin új irányvonalaként elképzelt. Innentől kezdődött Lindbergh és a Vogue gyümölcsöző együttműködése, amely a divatfotózás történetében mérföldkőnek számít.”
A szupermodelleken túl már csak maga Lindbergh lett híresebb. Dokumentumfilmes stábok hónapokon keresztül követték, magazinok lakásokat kínáltak neki, és Concorde-repülést ajánlottak fel szerződéseikben.
Az olasz Vogue több mint 30 oldalt adott neki egyetlen anyaghoz.
Múzeumok mutatják be munkáit rekordnézőszám mellett. Ez a nyomás könnyen felemészthette volna – de éppen az ellenkezője történt. „Peter egyszerűen nagyon szórakoztató, könnyed és kedves” – vallották róla a munkatársai. Ebben talán annak is szerepe lehetett, hogy naponta meditált.
A fekete-fehér képeiről ismert fotográfus nem csupán technikai zsenialitása, hanem mélyen emberi látásmódja miatt is kitűnt. „A fotográfia nem a szépségről szól, hanem az őszinteségről” – vallotta. Munkássága egyszerre volt visszautasítása a retusálás uralta szépségkultusznak és tisztelgés az egyéniség, az emberi történetek előtt. Egyik utolsó interjúját a német Vogue-nak adta, melyben így fogalmazott:
„A nőknek meg kell szabadulniuk attól a tévképzettől, hogy mindig fiatalnak kell maradniuk, és hogy egy bizonyos kor után el kell torzítaniuk magukat. Így tűnik el az élet minden nyoma az arcukról, a testükről.” A fotózásokon Lindbergh különleges filmszerű világot teremtett, ehhez storybordokat is rajzolt, helyszíneket kutatott. Egy asszisztense mesélte, hogy Peternél sokszor szólt zene, Tarkovszkij filmzenéitől Edit Piafon át, attól függött, milyen atmoszférát akart teremteni.
Illusztrátorként kezdte, a divatfotózás legendája lett Steven Meisel
A történet, amit elmesélsz egy arccal – az sokkal fontosabb, mint maga a ruha
Rengeteget utazott, mindig különleges helyszíneket keresett. Az a férfi, aki szupermodelleket alkot képeivel és a festői Párizsban él, a durva, kopár vagy ipari furcsaságokat kedvelte, kiszáradt tómedreket, vagy Los Angelesben a West 5th Streeten található Hotel Frontiert, de akár egy közeli kamionos bárt is. Szerinte ez a része a városnak lenyűgöző, mert „nem úgy néz ki, mint Amerika. Nem Los Angeles, és nem is New York. Azt képzelem róla, hogy Buenos Aires.”
A szépség és lepusztultság ellentéte visszatérő motívum munkáiban – ez abból fakad, hogy gyermek és fiatal korát a németországi Ruhr-vidékének töltötte. A Műcsarnok kiállításán is láthatunk olyan képet, melyeket valószínűleg Németország ihletett. Simon Brodbeck erről így emlékezik vissza: „Nagyon sokat beszélt arról, hogy Fritz Lang inspirálta, de a film noir is hatással volt rá. Kezdetben kizárólag fekete-fehérrel dolgozott.
Elég későn, igazán a kilencvenes években kezdett el színes fotográfiával is foglalkozni. Ipari régióban nőtt fel, amelyet teljesen elpusztítottak a háborús bombázások. Innen ered az a nagyon nyers esztétika, ami jellemezte a korai munkáit. A Ruhr-vidék különösen nagyon-nagyon szürke.” Eredetileg filmes akart lenni – nem véletlen, hogy egész életében inspirálták a mozi nagyjai: Fritz Lang, Federico Fellini, Jean-Luc Godard, Andrej Tarkovszkij, Wim Wenders.
Ez lehet az egyik oka annak, hogy fotóinak kompozíciója, dramaturgiája sokszor inkább tűnik egy filmjelenet pillanatának, mint divatfotónak. „A történet, amit elmesélsz egy arccal – az sokkal fontosabb, mint maga a ruha” – mondta egyszer. Barátsága Pina Bausch-sal, a legendás német koreográfussal is mély és gyümölcsöző kapcsolat volt. A táncosnő testközpontú, érzelmi mozgásnyelve, valamint az a mód, ahogy a sebezhetőséget színpadra vitte, tökéletesen rezonált Lindbergh ars poeticájával.
Nem véletlen, hogy egyik közös projektjük, egy fekete-fehér fotósorozat Pina táncosairól, a fotográfus egyik legszemélyesebb munkájává vált. Fotózásain nem volt ritka, hogy a drága designer ruhákra ventillátorokkal szórtak leveleket, szemetet, esőt, törött autók, motorok társaságában. Lindbergh legapokaliptikusabb víziói az olasz Vogue számára készültek, ebből a Műcsarnok kiállítótermében is láthatunk válogatást. Franca Sozzani, az olasz Vogue ikonikus főszerkesztője teljes művészi szabadságot adott neki.
Peter Lindbergh döbbenetes tempóban dolgozott. Kontaktmásolatainak lapjai állítólag 5 centiméter magas kupacot alkottak – melyeket volt, hogy egyetlen nyolcórás fotózáson készített. Nem volt ritka, hogy még aznap este kiválogatta a kontaktból a jókat, több százból, amit a Paramountban lőtt, ami szintén kedvenc helyszíne volt, majd átszervezte a másnapi sztárfotózás menetrendjét, és még 24 órán belül Párizsba repült is vissza.
„Peter-t minden művészeti kifejezési formát izgalmasnak talált, nagyon inspirálta a színház, a tánc, a performansz, és természetesen a mozi is.” – hallhattuk a Műcsarnokban fiától, Simontól. „Az orosz avantgarde is hatással volt rá, például Alexasandr Rodchenko is. Imádott játszani a kamerával: felfelé nézni, lefelé nézni, játszani az arcokkal, egészen közel menni az arcokhoz, szeretett kísérletezni a fotográfiával – különösen a korai időszakban.” Lindbergh munkássága túlmutatott a divaton. Számára a kamera eszköz volt arra, hogy szabaddá tegyen – különösen a nőket. Azt vallotta:
A fotós feladata, hogy felszabadítson. Hogy megmutassa: nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy gyönyörű legyél.