előfizetésem
Hírlevél
„A belső béke fontosabb, mint a reflektorfény” - Interjú Staub Viktóriával
Színház, mozgókép, szinkron – Staub Viktória mindegyik területen otthonosan mozog, de nem fél újrarendezni a saját határait, ha a belső egyensúlya megőrzéséről van szó. Az Aranyéletben, A játszmában vagy A Királyban nyújtott emlékezetes alakításairól is ismert színész őszintén beszél többek között arról, hogy miért fordult el a színháztól, mit jelent számára a mentális jóllét, hogyan készül egy szerepre, miként látja a magyar szinkron helyzetét és mit gondol az abortusztörvényről.
Ha jól tudom, a gyerekkorodat kisvárosi környezetben töltötted és a tanyavilághoz is kapcsolódtál, most pedig Budapest belvárosának szívében élsz. Jelenleg milyen a viszonyod a természettel?
Egészen sokáig nem nagyon volt szoros a kapcsolatunk, de most, hogy a belvárosban élek, még inkább vágyom arra, hogy a szabadban legyek. Télen kicsit kevesebbet mozdulok ki, de azért olyankor is elmegyünk sétálni, olyan gyönyörű ez a város! Aztán ahogy jön a jó idő, olyan, mintha kicseréltek volna, energiával telve keresem a természet közelségét. Szeretek kirándulni is, nemrég Pilisborosjenőnél a Teve-sziklánál és a solymári Rózsika-forrásnál voltunk. A forgatások alkalmával igyekszem módot találni arra, hogy a környezetet is felfedezzem magam körül, kiránduljak, kikapcsolódjak.
A kikapcsolódás egyre inkább felértékelődhet abban a feszített munkatempóban és összetett munkarendben, amiben te működsz. Mi az, ami segít egyensúlyban maradni?
Kaotikusan dolgozom, igen, mint sok szabadúszó. De fontos lett számomra, hogy legyen rendszer a káoszban: például kitaláltam, hogy legalább hetente egyszer nem az ébresztőre kelek. Ez apróságnak tűnik, de óriási különbséget jelent. Más így ébredni, más úgy elindítani egy napot, hogy nem sürget az idő. Ez valahogy feltölt, és utána sokkal produktívabb vagyok. Megtanultam, hogy ha nem pihenem ki magam, akkor az hosszú távon sokkal nagyobb árat követel. Szerintem nem jó az, ha ki van zsigerelve az ember.
Foglalkoztat a mentális jólléted?
Abszolút, ez nekem valahogy mindig is fontos volt. Talán nem is tudatosan kerestem, hanem inkább a színészet hozta magával. Az önismeret, énkép, mentális egészség kérdései lényegesek ebben a szakmában. Hálás vagyok, mert mindig olyan emberekkel hozott össze az élet, akik segítettek nekem ebben. Néha egy-egy barát, máskor a kollégák mutattak tükröt.
A hibátlanság, a tökéletesség hajszolása valószínűleg a régi iskola hozadéka, és komoly lelki terhet rakhat a színészre.
Tenki Dalmával, aki kollégából lett közeli barátom, van egy megfejtésünk ezzel kapcsolatban: semmi tragédia nem történik akkor, ha például elfelejtjük a szöveget a színpadon. Ennél sokkal nagyobb problémák vannak az életben. Természetesen jó, ha fel vagyunk készülve, de nem egészséges erre rágörcsölni.
Emberek vagyunk, színészek vagyunk, elfelejthetünk dolgokat – ott a partner, aki segít, vagy nem, de a lényeg, hogy együtt nevetünk az egészen. Persze, én azt a pár percet a színpadon állva éveknek érzem ott és akkor, de a néző eközben átélhet valamit, ami igazi, ami emberi.
Tenki Dalma: Humorral és szeretettel tudok a legkönnyebben azonosulni - a színésznő asztrológiai képletét Nagy Katica elemzi
Egy korábbi cikkemben azon merengtem, hogy hogyan erősödnek, alakulnak át vagy éppen szűnnek meg a barátságok a digitális világban. Szerinted fenntarthatóak a felnőttkorban köttetett barátságok?
Úgy érzem, hogy igen, de két ember kell hozzá, akárcsak egy párkapcsolatban. A gyerekkori barátaim közül kevesen maradtak meg. A távolság, az eltérő fejlődési irányok, az élet maga elválasztottak bennünket egymástól. Általában csak a nosztalgia tartja össze ezeket a kapcsolatokat, de ha az új élmények, az igazi kapcsolódás hiányzik, akkor szerintem el kell tudni engedni ezeket. Azt gondolom, hogy felnőttként is lehet szoros barátságokat kötni, de ezek sokkal tudatosabb jelenlétet igényelnek.
Térjünk át a munkádra! Általánosságban hogyan készülsz egy-egy szerepre?
Fontos leszögezni, hogy nagyon más a színház és a film. Egy színházi próbafolyamatban általában másfél hónapig benne van az ember, ezidő alatt az adott projekt az élete szerves részévé válik. A film ezzel szemben fókuszáltabb: ott a castinggal kezdődik minden, aztán kapom a szöveget, a karakterrajzot, beszélgetek a rendezővel és akár a többi színésszel, elemzést és kutatást végzek. A forgatásokban azt szeretem, hogy általában az adott napra koncentrálunk: csak az aznapi jelenetek szövegét kell tudni, és ha vége, el lehet engedni. Leteszed a lantot, és nem foglalkozol vele utána, és ez valahol felszabadító érzés.
A felkészülés része összetettebb, ha egy történelmi alak, vagy egy élő személy megformálásáról van szó. A Király című sorozatban például Edit asszony fiatalkori énjét alakítom. Schell Judit és én találkozhattunk vele, ami sokat segített a megformálásában, de szerintem ezt nem érdemes túlgondolni. Az elején sokat kattogtam azon, hogy vajon Edit asszony mit és hogy csinálhatott, aztán ezt elengedtem, mert rájöttem, hogy nem tudhatok mindent róla.
Persze tiszteletben tartottam, amit igen, de inkább próbáltam belehelyezkedni a szerepbe, megtalálni benne a magam játékát, és azt tartani végig. Nagyon örülök egyébként, hogy a részek elején feltüntették, hogy „igazságok és hazugságok alapján”, mert ezáltal könnyebben lehetett átkeretezni a valóságot. Amikor pedig A Játszma filmet csináltuk, összeültünk mi színészek, a rendező és az író, és elkezdtük összemondani a szöveget. Amikor egyes mondatoknál azt éreztük, hogy nem működnek, átgondoltuk az adott szituációt, és ahol kellett, változtattunk.
Azt gondolom, hogy a forgatás előtti beszélgetések, közös gondolkozások sokat számítanak. A szerepeimmel kapcsolatban szerencsém volt – valahogy mindig megtalálom magamban azokat a karaktereket, amiket játszanom kell, és eddig mindig úgy jöttek ki a dolgok, hogy ezek passzoltak az aktuális élethelyzeteimhez.
Mostanában főként a képernyőn láthatunk. Miért fordultál el a színháztól?
Nagyon korán, tizenegy éves koromtól színpadon állok, és hosszú éveken át imádtam. Olyannyira, hogy emlékszem, egyszer a nagymamám rám szólt, ha nem tanulok jól, akkor nem lesz színház. Olyan szinten kiakadtam ettől, hogy elkezdtem sírni, mert már a gondolat is, hogy elveszik tőlem azt, ami nekem a legfontosabb, hihetetlenül fájt. De egy idő után azt éreztem, hogy felőrlődőm a folyamatos bemutatók és próbák alatt, és kicsit ebből elegem lett. Szerettem volna hétvégéket, szabad ünnepnapokat, pihenést – vagyis, hogy a munka mellett legyen életem.
Ráadásul a társulati létben sokszor kevés a mozgástér: egy színházba való leszerződés alkalmával a későbbiekben kevésbé tudsz nemet mondani, változtatni. Én pedig általában konkrétan tudom, hogy mit szeretnék és mit nem szeretnék, illetve nehezen tudom elviselni, ha mások mondják meg, mit csináljak. Bizonyos szintig természetesen igen, mivel alkalmazkodó embernek tartom magam, aki igenis mindent megtesz a produkció sikere érdekében.
Viszont jelenleg nem tudom magam elképzelni egy kőszínházi létezésben társulati tagként, az aktuális magyar viszonyok között. Ettől függetlenül zenés darabokban szívesen részt vennék a jövőben.
A közösségi média lassan felemészt – és te észre sem veszed
Korábban a hazai szinkron messze földön híres volt, de ma, talán a streaming által diktált tempó következtében is, megváltozott. Mostanában a filmezés mellett sokat szinkronizálsz, és érdekelne, hogy te hogyan látod mindezt belülről?
A magyar szinkron továbbra is tudna világszínvonalú lenni, de sajnos k*rvára felhígult a piac. Többek között azért, amit mondasz, mert rengeteg a tartalom és kevés idő jut egy-egy munkára, gyorsabban kell dolgozni. Sokszor nem is az kapja az adott szerepet, akinek kellene. Ez egy összetett dolog – van, hogy a szinkronszínész, aki például egy sorozat első évadánál még elérhető, később szülési szabadságra megy, egészségügyi problémái lesznek, szakmai konfliktusokba keveredik, vagy mondjuk stúdióváltás történik, ami egy stúdióhű színésznél válóok.
A stúdiók ráadásul elkezdtek egymás alá licitálni, és ez szintén nem kedvez a szakmai nívó fenntartásának – és a bevételeinknek sem. Nagyon nem oké, hogy 15 éve ugyanazok a díjzaások vannak. Nekem ez általában keresetkiegészítés, de volt olyan, hogy az volt a fő bevételi forrásom. Hogy mikor mennyit keresek vele, az azon is múlik, hogy mennyit dolgozom és milyen munkákat kapok.
Szóval igen, sokat változott a magyar szinkron és talán kicsit el is lett felejtve, hogy ez egy jó dolog volt nem is olyan régen. Szerintem viszont a szakmánk megérdemelné, hogy újra kiemelt megbecsülést kapjon, hiszen annyi fantasztikus rendező, színész, fordító, vágó, hangmérnök stb. dolgozik benne. Manapság én is sokszor nézek filmeket, sorozatokat eredeti nyelven, de előfordult már, hogy a magyar szinkronra átváltva sokkal jobban megértettem egy karakter motivációit, és jobban tudtam élvezni, amit látok, hallok. Ilyen is van azért.
Szerinted fontos, hogy egy színész kiálljon bizonyos társadalmi ügyek mellett?
Alapvetően történetmesélőnek gondolom magam, és a művészet maga is erről szól – hogy történeteket adjunk át. És szerintem nagyon fontos, hogy olyan dolgokról beszéljünk, amik manapság tabutémák. Azt gondolom, hogy például a gyerekvállalás, illetve az abortusz és a vetélés olyan dolgok, amik rengeteg embert érintenek, mégis nagyon kevés szó esik róluk. Ezek nagyon intim, nagyon saját, nagyon bensőséges történetek, és az abortusztörvény óta még érzékenyebben viszonyulunk hozzájuk, de itt az ideje, hogy több párbeszéd induljon ezekkel kapcsolatban. Mert azt érzem, hogy
igazán méltatlan helyzetbe kerültek a nők.
Nekem ne akarja senki elmagyarázni, hogy miért kellene megtartanom a gyerekem, hogy ha eldöntöttem, hogy nem fogom! Senki nem tudja, hogy mi áll ilyenkor a háttérben. És pontosan emiatt nem érzem jogosnak azt, hogy törvénybe hozták, hogy meg kell hallgatni a magzat szívhangját az abortusz előtt. Ez felháborítóan kegyetlen dolog.
Tehát nem ítélkezve, nem didaktikusan, hanem emberi mélységében szeretném valahogy árnyalni ezt a kérdéskört. Sokszor talán már az is gyógyító, ha elmondhatjuk történetünket. Fontos az is, hogy ezekhez a témákhoz társadalmi szinten is nyitottabban, toleránsabban, türelmesebben álljunk, de erre más ügyekkel kapcsolatban is szükség lenne.
Ahogy látom, elég markánsan képviseled azt, amiben hiszel, és magadat is. Ez mindig is így volt?
Mindig is erős volt bennem az igazságérzet, de sokáig könnyebb volt másokért kiállnom, mint saját magamért. Aztán az élet hozott olyan helyzeteket, amik megtanítottak arra, hogy magamat is meg kell védenem. Azt hiszem, egyfajta belső naivitás megmaradt bennem: mindig először a jót feltételezem másokról, de közben azért egyre tudatosabban vigyázok magamra is.
Olvastál vagy néztél mostanában olyasmit, amit szívből ajánlanál?
Legutóbb Catherine Hughes Az utolsó ígéret című regényét olvastam fel hangoskönyvben – nagyon megható történet, sírtam is rajta. Ha színház, akkor Pintér Béla Idegen test című előadását ajánlom, illetve a Pesti Színházban a Rémségek kicsiny boltját, ahol Radnay Csilla fantasztikusat énekel. Sorozatok közül pedig a Grace Klinika új részeit nézem most és persze a Hunyadit is megnéztem. Összeségében azt gondolom, hogy vannak benne kifejezetten erős szálak és alakítások, de nem hatott rám olyan erővel, mint amilyet vártam tőle.
Bánhidi Lilla: A tó titka
Hol, miben láthatunk legközelebb, min dolgozol éppen?
Most két filmes projekt van készülőben, de még nem beszélhetek róluk részletesen. A szinkronmunkáim folyamatosan hallhatók, például augusztusban érkezik a Wednesday sorozat második évada, ott Wednesday Addams magyarhangja vagyok. Emellett improvizációs előadásban is játszom, ez a Kortársas című produkció, ami a generációs különbségeket járja körül.
Ennek a próbafolyamatában elhangzott egy olyan mondat, hogy „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan”. Szerintem ez egy nagyon lényeges dolog, és érdemes komolyan venni, mert csak akkor tudunk valódi változást elérni, ha a nagy, globális problémákat a saját közegünkben, a mindennapi döntéseinken keresztül próbáljuk megoldani.