Nagy Adri énekesnő fájdalmas vallomása: „Elvesztettem a kisbabámat”
Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki őszintén merjen beszélni a nehézségeiről. Sokszor nem könnyű megtenni az első lépést, mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy idővel rájöjjünk: nem vagyunk egyedül a küzdelmeinkkel. Nagy Adri énekesnő őszinte vallomása nemcsak a saját lelke gyógyulását segíti, hanem másoknak is erőt adhat.
Ezeket láttad már?
A nők sokszor hallgatnak a nehézségeikről, legyen szó veszteségről, családi problémákról vagy lelki megpróbáltatásokról. Sokszor azért nem beszélnek róluk, mert félnek a megítéléstől, vagy mert úgy érzik, egyedül kell megoldaniuk a problémáikat. Nagy Adri énekesnő tavaly rengeteg lelki megpróbáltatáson ment keresztül, amikor elveszítette kisbabáját. Most azonban úgy döntött, hogy először és utoljára megszólal a témában, és ezzel erőt ad azoknak, akik hasonló fájdalmakat élnek át. Legfontosabb üzenete pedig az, hogy ne ítéljünk meg könnyelműen másokat, hiszen sosem tudhatjuk, milyen harcokat vívnak belül.
Miért szerettél volna őszintén beszélni a nyilvánosság előtt kisbabád elvesztéséről?
Úgy éreztem, muszáj megszólalnom, szerettem volna egy olyan, igényes női közösséget választani, ahol valóban nyíltan lehet beszélni az ilyen nehéz, fájdalmas dolgokról. Tavaly megosztottam egy évösszefoglaló videót, amiben látható volt egy ultrahangkép, illetve pár fotó a gömbölyödő pocakomról.
Sajnos a terhesség megszakadt a harmadik hónapban. A legtöbben empatikusan reagáltak, de akadtak durva megjegyzések is, mint például: „Ilyen idősen miért vállalsz még gyereket?” vagy „Miért most kell ezt nyilvánosan elmondani?” Számomra érthetetlen, hogyan lehet valaki ennyire kegyetlen és érzéketlen.
A baba elvesztése után nagyjából egy hónappal már úgy éreztem, készen állok emberek közé menni. Egy rendezvényen azonban azonnal megtaláltak a kellemetlen megjegyzések: „Adrikám, mi van veled? A kisfiad nem szeretne kistestvért?” Majd jött még több hasonló: „Most nem kéne már sietni? Túl nagy lesz a korkülönbség…” Mégis mit kellett volna erre mondanom? Hogy épp egy hónapja veszítettük el a babánkat, akit nagyon vártunk? Nem akartam senkit sem kellemetlen helyzetbe hozni. Az elmúlt egy évben sok hasonló élmény ért, úgy éreztem, hogy itt az ideje megosztani: elvesztettem a kisbabámat, és nagyon vágyunk rá, hogy újra megadasson nekünk ez az ajándék.
Telegdy-Kapás Boglárka: „Mostanra eljutottam oda, hogy magamat helyezem előtérbe”
A negatív visszajelzések mellett rengeteg pozitív üzenetet is kaptam, sokan megosztották velem a saját történetüket. Bár ez nem gyógyítja meg a lelket, mégis óriási erőt ad, ha az ember nem érzi magát egyedül, hanem tud másokhoz kapcsolódni.
Mit gondolsz, hol vannak azok a határok, amelyeket nem lenne szabad átlépni, amikor valaki személyes életéről kérdezünk?
Amióta anya vagyok, sokkal jobban figyelek arra, milyen kérdéseket teszek fel másoknak. Régebben én is kellő körültekintés nélkül kérdeztem meg dolgokat, amiket most már próbálok kerülni. Az ember tanul és fejlődik, de még így is vannak olyan helyzetek, amelyek igazán megráznak.
Emlékszem, egyszer egy társaságban mindenki előtt megkérdezték tőlem, mikor jön a következő baba. Pont akkor vesztettem el a babám, és abban a pillanatban átgondoltam, hogy ha őszintén válaszolnék, az megalázó lenne. Ez a pillanat teljesen lesokkolt. Alapvetően nyitott vagyok, könnyen beszélek az érzéseimről, de akkor úgy döntöttem, inkább hallgatok.
Haumann Petra: „A szerepálmokkal vigyázni kell – van, amikor jobb, ha megmaradnak álomnak”
Az ilyen kérdések mindig kockázatosak, mert sosem tudhatjuk, épp min megy keresztül a másik ember. Mindenkinek van valamilyen története, valamilyen fájdalma korábbról. Belépsz egy terembe, ahol száz ember van, és biztos, hogy mindegyikük cipel valamit a lelkében, ezért is fontos, hogy megtanuljunk tiszteletben tartani mások határait, és hagyjuk, hogy ők döntsenek arról, miről szeretnének beszélni.
Mit szerettél volna átadni ezzel az őszinte kitárulkozással?
Egyrészt azt, hogy lehet és érdemes beszélni ezekről a nehéz témákról, amikor az ember erre készen áll. Másrészt fontos, hogy a környezetünk is megértse: nem kell rákérdezni, ha valaki majd szeretné, maga fogja elmondani.
A gyermekvállalás egyre inkább kitolódik, és ennek rengeteg oka lehet – karrier, anyagi helyzet vagy személyes döntés. Csak nézzük meg Hollywoodot: számos híres színésznő vállal gyermeket 35 év felett! Részben azért, mert nehéz visszatérni a munkába, részben pedig, mert nem mindig kapnak elegendő támogatást. Senkit sem szabad bántani vagy elítélni amiatt, mikor vállal vagy nem vállal gyermeket.
Mennyire érintenek meg a negatív visszajelzések, megjegyzések?
Vegyes érzéseim vannak. Néha mélyen megérintenek, főleg, ha nőktől jönnek a bántások. Nem az a típus vagyok, aki vitatkozik az interneten, inkább magamban dolgozom fel a dolgokat, de fáj, hogy mennyi támadás van a nők között. Mindig lesz valaki, aki kritizál: ha korán szülsz, az a baj; ha a gyerek mellett dolgozol, az is baj; ha otthon maradsz, az is kifogásolható. Jobb lenne, ha mindenki inkább a saját életére, a saját problémáira, a családjára fókuszálna. Én – talán a spirituális oldalam miatt is – hiszek abban, hogy ha magunkat rendbe tesszük, akkor tudunk igazán segíteni másokon, nem azzal, ha másokat bírálunk.
Ismert emberként még nehezebb lehet megélni ezeket a helyzeteket?
Igen, néha úgy érzem, hogy pofonzsákokká válunk. Az emberek gyakran csak a magazinokból vagy az internetről ismernek minket: szépen öltözve, sminkben, mosolyogva, és azt gondolják, az életünk mentes a problémáktól. Pedig nálunk is vannak veszteségek, halálesetek, nehéz pillanatok, ugyanúgy, mint bárki másnál. Nekünk is megvannak a saját küzdelmeink, csak a külvilág ezt gyakran nem látja. Ugyanúgy ember vagyok, aki átéli a mindennapi nehézségeket és örömöket. Soha nem állítottam, hogy más lennék csak azért, mert az emberek megismernek.
Hogyan tudtál erőt meríteni a mindennapokból, hogy átlendülj ezen a nehéz időszakon?
Beni, a kisfiam, rengeteget segített ebben, ő volt számomra a kapaszkodó. Tudta, hogy várjuk a kistesót, nagyon nehéz volt elmondani neki, mi is történt valójában. Senki sem fogadta könnyen a tragédiát. Ráadásul a baba elvesztése előtt nem sokkal elvesztettük a nővérem férjét is. A tavalyi nyár tele volt nehézségekkel, és látszott, hogy számára is nagyon nehéz volt feldolgozni mindezt, ez a viselkedésében is megmutatkozott. Szerencsére idővel helyreállt minden.
Koós Réka: „Ordít rólam, ha valamit nem örömmel csinálok”
Az ilyen nehéz helyzetekben hajlamos vagy magadat hibáztatni?
Teljesen természetes, hogy volt bennem önvád, annak ellenére, hogy a második terhességemnél nem dolgoztam annyit, mint korábban, Benivel. Úgy éreztem, mindent megtettem azért, hogy jól menjenek a dolgok. Az orvosi eredményeim is jók voltak, semmi nem utalt problémára, ezért is volt annyira sokkoló, amikor mégis megtörtént a baj.
Utólag utána olvastam, és megtudtam, hogy sok nő esik át hasonló helyzeten, és ez valamelyest megnyugtató volt, hogy nem vagyok egyedül, de az önmarcangolás nem múlt el egyik napról a másikra; sokáig kérdezgettem magamtól, hogy mit ronthattam el. Végül beláttam, hogy valószínűleg nem bennem van a hiba, mindent megtettem, amit lehetett.
A tragédia után kiderült valami konkrét egészségügyi ok, ami segített tisztázni a helyzetet?
Igen, a baba elvesztése után elmentem egy endokrinológushoz. Korábban semmilyen eltérést nem találtak, de később pajzsmirigy- alulműködést diagnosztizáltak nálam, ami akár hozzájárulhatott a problémához. Ez számomra korábban nem volt ismert, és nem tudni pontosan, hogy a kor előrehaladtával, a terhesség alatt vagy utána alakult-e ki. Ez a felismerés azonban fontos lépés volt a gyógyulásom és a továbblépés felé.
Ennyi idő távlatából, hogy érzed magad a gyerekvállalás kérdésével kapcsolatban?
Adtam magamnak egy határidőt, ameddig szeretnék második gyermeket, próbálok reálisan gondolkodni. Talán egyetlen dolgot csinálnék másképp: nem kértem időben szakmai segítséget, nem fordultam pszichológushoz. Azt hittem, erős vagyok, hogy egyedül is meg tudom oldani, de végül ez hibának bizonyult. Talán sokkal korábban kellett volna beszélni róla, vagy segítséget kérni, mert az sokat segített volna a feldolgozásban.
Kusovszky Bea festőművész: „Bármilyen apróság elindíthat bennem egy gondolatot az alkotáshoz”
Neked mi segít abban, hogy megőrizd a lelki egyensúlyt?
Számomra nagyon fontos, hogy legyenek olyan pillanatok, amikor kizárhatom a külvilág zaját. Például, ha azt mondom a férjemnek: „Most elmegyek futni, kérlek, hagyjatok békén egy kicsit”, és ez megtörténik, az óriási segítség. Ez az én időm, amikor csak magammal vagyok, és feltöltődhetek. Sokan úgy gondolják, hogy az anyaság egyben a női létezés végét is jelenti, mintha ezután csak másokért kellene élniük, olyan, mintha elveszítenék a saját identitásukat. Ez nagyon nehéz érzés lehet, ezért szükséges, hogy a társunk támogasson minket abban, hogy megőrizzük önmagunkat.
Hogyan érintette a baba elvesztése a kapcsolatotokat?
Rendkívül nehéz időszak volt mindkettőnknek. A párom is mélyen megélte a veszteséget. Azt gondolom, egy ilyen helyzet vagy még jobban megerősíti, vagy eltávolítja egymástól a párokat. Szerintem sok múlik a kapcsolat erején és a közös hozzáálláson. Ahhoz, hogy erős maradjon a kötelék, nagyon kell a kettesben töltött idő, amikor őszintén tudunk beszélgetni, támogatni egymást, vagy akár újraépíteni a szövetségünket. Ez segít átvészelni a nehézségeket és megerősíti a kapcsolatunkat.
Mit javasolsz, hogyan támogathatják a lelki egészségüket a nők?
Szerintem mindenkinek érdemes egy kicsit befelé fordulnia, még ha ez nagyon nehéz is a rohanó hétköznapokban. Már az is sokat segít, ha naponta csak pár percet szánunk önreflexióra. Nekem például a sport rengeteget segített abban, hogy ne süllyedjek bele a depresszióba, és ki tudjak lépni ebből az állapotból. A mai rohanó világ nagyon nagy nyomást helyez ránk, ezért muszáj megtanulni kikapcsolni, és önmagunkkal lenni egy kicsit.
Fontos, hogy a nők támogassák egymást, akár csendben is. Nem mindig kell beszélni, néha az is segítség, ha nem kérdezünk, nem szólalunk meg, csak jelen vagyunk. Nálunk például, amikor a nővérem elveszítette a férjét, sokszor nem beszéltünk a témáról, de együtt voltunk, és ez is nagyon sokat jelentett. Ez a fajta jelenlét is óriási támogatás tud lenni.
Jó látni, hogy a mai fiatalok sokkal nyíltabban beszélnek a problémáikról. Ez egy új generáció, ahol egyre kevesebb a tabutéma, és inkább támogatják egymást. Ez erőt ad, és segít abban, hogy olyan nehéz témák, mint a verbális bántalmazás vagy az alkoholbetegség is nyíltan megjelenjenek. Rengeteget segíthet a nyílt kommunikáció, mert így nem érezzük egyedül magunkat a nehézségeinkkel.
Smink: Kassai Fibi, Haj: Szanyi Zsuzsa
Merj segítséget kérni!
Dr. Belső Nóra pszichiáter szerint a vetélés – különösen a terhesség korai szakaszában – fájdalmas, mégis sokkal gyakoribb, mint amennyit beszélünk róla. „Sok nő ilyenkor csendben szenved, szégyenérzettel vagy bűntudattal küzd, holott a veszteség nem az ő hibájuk, és nem is ritka jelenség. Fontos tudatosítani, hogy a terhességek egy része sajnos nem végződik születéssel – különösen az első trimeszterben. A feldolgozás egyik kulcsa a megértés: annak elfogadása, hogy a veszteségnek legtöbbször objektív, biológiai oka van, és ez nem zárja ki a későbbi egészséges terhesség lehetőségét.” Merj róla beszélni, nem szégyelld, ami történt! A nyílt párbeszéd nemcsak másoknak segít, hanem a saját gyász feldolgozását is könnyebbé teszi. Ha úgy érzed, egyedül nem tudsz megbirkózni az élménnyel, bátran fordulj szakemberhez, aki segíthet új megvilágításba helyezni a történteket, és csökkenteni az önvádat.
Csernus Imre új könyve ezúttal sem kímél: épp ezért van rá szükségünk